2018. február 26., hétfő

Anya emlékére


"Küzdöttél de már nem lehetett,
a csend ölel át és a szeretet.
Csak az hal meg, akit elfelejtenek,
örökké él, az akit nagyon szerettek."

 2018. február 26.

Apa hívott reggel nyolc körül. Nem éri el anyát. Nem jelentkezett nálam valaki? Ideges lettem, nem kicsit, nagyon, mivel az én számom volt megadva, ha történik valami, engem keresnek. Osztályértekezlet kezdődött. Mit csináljak?- tépelődtem. Próbáltam anyát hívni, nem vette fel nekem sem. Vége lett az értekezletnek, közel 9 lett. Felhívtam az osztályt, ahol feküdt. A nővérke nagyon kedves volt, informált, hogy nem tudja miért. Anya fenn van, reggelizgetett. Nem sokkal később anya hívott, hogy hallotta, de nem akart beszélni. Megnyugodtam és kértem, hogy máskor nyomja ki, hogy tudjam, hogy minden rendben. Fura volt, hogy nem beszélt. Persze tudtam, hogy sokszor ehhez sincs ereje. Ekkor beszéltünk utoljára.
Már másként látom a beszélgetést. Tudnom kellett volna, hogy baj van, hogy készül. Ma már máshogy látom a vasárnapot és a megelőző napokat is. Feladta. Pénteken még Danit is bevittük, mert előző nap kereste. Kérdeztem, hogy melyik nap szeretne hazajönni hétvégén, de azt mondta nem tud. Majd…. Szombaton apa volt, vasárnap ketten. Vasárnap reszelt almát szeretett volna. Későn mentünk, csak ezt várta egész nap. Apa mondta is, ha tudja, hogy ennyire ezt várta már reggel bevitte volna. Nem érezte jól magát, viszont fürödni akart. Szó szerint várt, hogy segítsek a fürdésben. Így is tettem, mint máskor. De nem olyan volt, mint korábban. Emlékszem, hogy a fürdőben nem tudott felállni. Emlékszem minden mozdulatra, segítenem kell felállítani is és átültetni a tolószékbe. Siettünk, mint mindig, mert oxigén nélkül nem tudott „sokat” lenni, főleg nem párás levegőben. Nem tartott soká a fürdés talán 5 percig, de sokkal jobban kifáradt mint korábban. Látnom kellett volna. De én nem láttam, a jeleket nem vettem észre, mert én bíztam. Minden nap bíztam. Persze tudom, aki megszületik, az meg is hal. Az időpontot senki nem tudja, de vannak jelek, amiket én nem akartam észrevenni. Ma már tudom, hogy ezek jelek voltak.
Hétfőn négyig dolgoztam. A kolléganőm nem sokkal négy előtt hívott és mesélte, hogy mi történt vele, de már nem tudtam úgy figyelni. Norbi jött értem, hazamentünk és indultam volna anyához, de Norbi is jönni akart. Nem tudta megmagyarázni miért, de jönni akart. Az út eleve nem volt túl jó, esett az eső vagy hó, nem emlékszem. Én hálás voltam, mert valamiért féltem egyedül. Aludt. Mélyen. Próbáltam ébresztgetni. Nem kelt fel. Fura hideg volt a keze, az arca meg kicsit verejtékes. Hiába ébresztgettem nem kelt fel. Egy a szobában fekvő asszonyférje jött kicsit beszélgettünk. Levertem a poharat a szekrénykéről. Meg sem moccant. ekkor kezdtem aggódni. Bejött a nővérke és beadta az injekcióját. Semmi reakció én úgy láttam, majd odajött a hölgy és mondta, hogy mostantól legyek bekapcsolva. Nem értettem, elmondta, hogy elindult. Kedves volt nagyon.
Kimentünk a szobából. Mikor kijött a nővérke még pár praktikus dolgot kérdeztem, ekkor még tudtam gondolkodni, kérdezni, reméltem, hogy kettőnk közül valamelyikünk emlékezni fog, ha kell. Majd az ugrik be, hogy egyedül vagyunk a folyosón, a sarokban asztal áll székkel és nagyon sírtam, majd beszéltem apuval és szóltam Zsaninak. Én már nem tudtam visszamenni hozzá a szobába, nem volt erőm. Apa kérte, hogy egyedül a pénztárcáját hozzuk el. Norbi ment be érte. Azt mondta, még egyszer megsimogatta, beszélt egy kicsit hozzá és kijött. Hazajöttünk, otthagytuk. Anyósékhoz mentünk, majd haza. Este fél tízkor csörgött a telefon. A kórházból hívtak. Egy nagyon kedves fiatal hangú doktornő hívott, a természetes kérdések után elmondta, hogy anya fél 9 körül örökre elment. Elmondta, hogy mik történnek, mik a lehetőségek, dönteni kell. Hirtelen nem tudtam semmit. Mondta, hogy nyugodjak meg, természetes, hogy össze vagyok zavarodva, hívjam vissza kicsit később a válaszokkal. Így is tettem. Közben hívtuk aput, Zsanit. Így ment el édesanyám.
Többször bebizonyosodott az életemben, hogy jó, ha kiírok magamból valamit. Így nem lettem ápolónő, nagyapám halála után. Emlékezni akarok ennek a napnak az eseményeire. Nem hinném, hogy valaha is el tudnám felejteni, de inkább leírtam. 

Nincsenek megjegyzések: